Niklaus a hibrid

~ Niklaus ~
"Nincs olyan, hogy rossz ötlet-csak rosszul végrehajtott!"
~ +3000~ hibrid ~ férfi ~ Joseph Morgan ~

once upon a time...
1910
A tükörből pillantottam a szőke hajú lányra, aki úgy remegett mint a kocsonya. Az ajkaim egy kedves, behízelgő mosolyra húztam, bár a lány ezt se láthatta, mert a fejét teljesen leszegte, a padlót bámulta. A perzsa szőnyegem szélével játszott a lába, a kezét a háta mögé csúsztatta, de az egész teste remegett, pedig már egy hónapja kísérget, segít, és ismer. Na jó az, hogy ismer az merő túlzás, inkább tudja, hogy mi vagyok! Tudja, hogy vért iszom, hogy nem vagyok ember, hogy körülbelül 3000 éve sétálgatok a földön, és így is csak 24-nek látszom! Már nem egyszer magyaráztam el, hogy nem kell félnie.. mert amíg nincs végszükség addig nem táplálkozom belőle, de sosem hitt nekem. Ezt utálom a legjobban! Nem vagyok én olyan hazug, hogy ne higgyen nekem! Ezért pedig büntetés jár. Sajnálom kiscsillag..
-Lilyan, idejönnél kérlek??- Fordultam meg, hogy vele szemben legyek. Megindult felém, de a fejét nem emelte fel. Tudom miért. Tudom, hogy attól fél megigézem, és ki van szolgáltatva nekem. Kicsit butácska a lelkem, pedig azt is elmondtam, hogy sokkal, de sokkal erősebb vagyok nála! Ezt utálom az emberekben. Olyan nehéz a felfogásuk. Mondok valamit, de nem érti meg. Persze van benne félelem, de azért felfoghatná a dolgot, ha naponta többször elmondom neki!
–Arra gondoltam, hogy játszhatnánk valamit.. mondjuk bújócskát!- Kúszott egy ijesztő mosoly az arcomra, kivillantottam makulátlanul fehér fogaimat, bár tudom, hogy nem engem nézett, de mégis hátrább lépett. Hát én is megtettem. A kezem nekisimult a hófehér zongorának, az ujjaim végighúztam a szélén, és vártam, hogy mondjon valamit a lány. Nem mondott. Kezdtem magam egyre kényelmetlenebbül, sőt rosszabbul érezni. Most legszívesebben felborítottam volna a zongorát, bele ütöttem volna a kezem, az álló tükör tiszta üvegébe és kitörtem volna a kis antik asztal lábait.. de nem tettem. Mély levegőt vettem, és lenyugtattam magam. Már eldöntöttem magamban. Tudtam, hogy mit fogok tenni, hogy mi lesz a sorsa a lánykának. Végül is fájt a dolog. Nagyon szép, csinos volt a lány, és tényleg okos is volt.. csak félt tőlem! Pedig át változtattam volna, mondjuk egy társnak aki kísérget, meg néha összefekszünk, és kész.. viszont nem voltam belé szerelmes.. egy kicsit se. Akit igazán szerettem az.. annak a nevére sem óhajtok gondolni! Nem akarom, hogy újra emlékezzek rá. Megráztam a fejem.
–Bújócskázzunk! Egy órát adok, hogy elbújj! Mehetsz az erdőbe, a városba, lovon vagy gyalog, ahogy szeretnél.. de.. De! Ha megtalállak akkor megöllek..- Ültem le a zongora székre, és eldöntöttem, hogy nem törődöm vele.
-Óra indul!- Néztem rá utoljára, és játszani kezdtem. A kezem automatikusan siklott a billentyűkre, és teljesen hibátlanul sikerült elkezdenem sőt folytatnom, és befejeznem Mozart egyik remekművét. Az a helyzet, hogy imádok zongorázni. Mindig is szerettem. Ilyenkor lehet gondolkozni, és nem zavarhat semmi. Régen, úgy 1800 környékén nagyon sokat zongoráztam. Inkább csak magamnak, de néha Rebekahnak. Ő az a testvérem akit a legjobban szeretek, vagyis azt gyűlölöm a legjobban ha valaki őt sértegeti. Attól nem félek, hogy bántani fogják, erős ő, meg félelmetes, de a lelkivilágát féltem.
Szinte észre se vettem, hogy Lily eltűnt a szobából, csak a száguldó lovat láttam amikor kipillantottam. A kis butus, azt hiszi, hogy el tud előlem bújni.. csak megráztam a fejem, és tovább játszottam a hangszeren. Teljesen beleéltem magam, csak a kezemre figyeltem. Nem gondolkoztam, nem figyeltem semmi másra, csak a billentyűkre. A dallamot tökéletesen tudtam, hiszen annyiszor játszottam már ezt a dalt, hogy csukott szemmel is megy már.
Mikor már 10-nél is többször játszottam el a dalt, felnéztem az órára. 1 és fél órája kéne keresnem már Lilyt. Felálltam, és mélyet sóhajtottam. Az ajtó felé indultam. Eszembe se volt, hogy a házba keressem, mert láttam ahogy elszaladt a ló vele, de egy apró jel mégis a konyha felé vonzott. Csak mi ketten voltunk itt a házba, és ez a sár délelőtt még nem volt ott, tehát ezeket a nyomokat a szőke lány hagyta maga mögött. Viszont ő elvágtatott a lóval.. hacsak.. Hacsak nem jött vissza. Milyen éles elme, csak a nyomokra nem figyelt. Ha nem letek volna itt ezek a sárdarabok, amik a kinti eső miatt lettek, nem kerestem volna itthon, és megmenekült volna, de így..
-Lily.. hol vagy???- Kezdtem behízelgő hangon, és kinyitogattam sorra a szekrényeket. Az elsőt, a másodikat és a harmadikat.
–Gyere elő!- Álltam meg a kamra ajtaja előtt és kinyitottam. Tényleg ott volt. Ott állt, és remegett. Én hangosan nevettem fel, és a kezem nyújtottam felé. Ő megfogta a kezem, és nevetni kezdett. Ó ha tudná, hogy most nevet utoljára..
Kivezettem a konyhába, elengedtem a kezét, ő pedig nekidőlt az asztalnak. Kihúztam a fiókot. Kivettem belőle egy kést, és végigcsúsztattam az élén a kezemet. Nem sértette fel a bőrömet.
Felé fordultam, és felé lépdeltem. Ő pedig a kést nézegette. Még nem értette, még nem tudta, hogy mit fogok tenni. Mellértem. Csak egy pillanatig tartott, csak meglendült a kezem, és máris a húsában volt. A gyomrában. Hallottam, hogy felsikolt, rémült szemeit rám emelte, és egyfolytában sikoltozott.
-Végre a szemembe nézel! Most az egyszer és utoljára!. Suttogtam, és végigsimítottam a haján. Olyan élvezettel tettem, hogy azt le se lehet írni. Éreztem, hogy a szemem kieresedik, és a szemfogaim is kivillantak. A fogam a húsába mélyedt. Éreztem ahogy a fogaim átszakítják a papírvékony bőrt, a húsa beleserceg, de már éreztem a forró vért. Csak ittam és ittam, míg végül ki nem száradt.
-Sajnállak Lilyan!- Engedtem el a testet, és léptem ki az ajtón. Még egyszer ránéztem a hófehér testre és behúztam az ajtót. Kattant a zár. Ez csak az ő és az én titkom marad. Örökre.

Őgonoszsága irománya nagyon tetszett és bár a korral kicsit vitatkoznék, de ezt sem lehet pontosan tudni, majd jövő pénteken kiderül. xD Lényeg, ami lényeg, ezt értelemszerűen elfogadom!
Jó gyilkolászást!