Gordon Transon

~ GORDON BOBBIE TRANSON ~
"I wanna be a billionaire so fucking bad
Buy all of the things I never had
I wanna be on the cover of Forbes magazine
Smiling next to Oprah and the Queen"
~ 25 év ~ vérfarkas ~ férfi ~ Alexander Pettyfer ~

once upon a time...
/Dobogott a szíve. Hevesen, ütemesen verdesett mellkasa mögött, majd csodálkozva vette észre, hogy levegőre van szüksége. Gyomra hangos korgásba kezdett, forgott vele a világ. Rémületében térdre esett és meredt maga elé. Ember volt. Élő, hús-vér halandó dobogó szívvel és hőt sugárzó testtel. Fejében valami lüktetett, nem hagyta szabadulni a gondolat. Egy nő. Hosszú, selymes tapintású szőke tincsek, mélybarna, igéző tekintet és alacsony termet, vékony csípővel téve izgalmassá e csodás alkotást. Hugo szemei előtt látta az ártatlanul bájos arcot. Saját, rideg vonásai szinte ijesztőek voltak a varázslatos teremtéséhez képest. A férfi szemhéjai lecsukódtak, érezte s tudta, hogy csak álom az egész. Megtévesztette egy kép, amely még csak nem is igazi. Egy árny suhant el mellette, megsebezve közben tenyerét, melyből így vér serkent elő. Vörös, híg állagú nedv, amit óvatosan ajkaihoz emelt. Nyelvét félénken, elővigyázatosan közelítette a folyadékhoz és épp csak pár cseppnyit lenyalt róla. Fémes íz terjedt szét szájában, elveszett az az édeskés aroma, ami miatt szerette. Ami miatt élvezettel fogyasztotta. Nem tudta, mi történt. Nem tudta, hogy lehetett ismét halandó. Már oly rég volt ebben a bőrben, oly rég érezte a kis szerkezetet mellkasában, hogy teljesen elfelejtette, milyen Élni. Nem volt tisztában létével, legalábbis nem teljesen. Főként azt nem értette, hogy termett előtte hirtelen az a nő. Az angyal arcú, szőke Istennő, aki a legtökéletesebb vámpír szépségével is versenyre kelhetne. Remegő kezét felemelte, tüzetesebben megnézte, minden ugyanolyan-e rajta. Finoman végig tapogatta fogsorát, a szemfogaknak nyoma sem volt. Összeráncolta homlokát, két lábra állt és hirtelen, szinte a semmiből előtte termett nővel nézett farkasszemet. Megigézte, halálos táncba hívta. Hugo érezte, hogy valami nincs rendben vele, mégis csábította ez a veszély. A rejtély utáni vágyakozás, a férfiúi ösztön. Körül tekintett, szerette volna behatárolni a helyet, ahol tartózkodhat. Egy tisztás, derékig érő fűvel tarkítva. Szemhéjai felpattantak, a koporsó fedelét bámulta, közben megmozgatta ujjait, hogy ismét életre tudjon kelni. A nap rég lenyugodott, az éjszaka felzavarta legédesebb álmából. Jól lehet, volt már ennél szebb álma is, bár az is meglepő, hogy annyi idő után, ismét volt. Amit ők csinálnak nem is igazán nevezhető alvásnak. Egy, a külvilágtól elzárt, tudattalan állapotba zuhannak, mint mikor kikapcsolunk egy gépet. Nem hallanak, nem éreznek, nem figyelnek. Egy igazi halottat van szerencsénk ilyenkor látni. Hugo pár percig még bent feküdt helyén. Gondolkodott, főként a nőről. Sosem gondolta volna, hogy lesz még idő, mikor felötlik elméjében. Hogy sikerül ennek a velejéig romlott lelkének előkotornia ezt a szörnyű emléket. Amiről soha életében nem akart többet hallani. A Pokol legsötétebb bugyrának mélyére kívánta azt a nőt. Örök kárhozatra, szenvedésre és halálra. Ehelyett kint van valahol. Valahol nagyon messze, eltávolodva a férfitól, kinek most eszébe jutott, pedig nem szabadott volna. Hitt benne, hogy képes kiűzni elméjéből, de tévedett. Gonoszsága, amit eddig határtalannak gondolt, még sem bizonyult elégnek. Nem volt elég ahhoz, hogy egy az életében felesleges személyt elfelejtsen. Tenyereit nekitámasztotta a fedélnek, majd kisebb erőt kifejtve meglökte s így szeme elé tárulhatott a pinceszint sötét, poros terme. Felült, habozott. Nem tudta, mit csináljon. Igazából düht váltott ki csupán ez az álom belőle. Semmi mély érzelem, semmi szeretet vagy csalódottság. Csak nyers harag, amit muszáj volt levezetnie. Talpra állt, kimászott fekhelyéről és visszazárta a bronz borítású koporsót. Száz éve már, hogy ez a koporsó őrzi álmait, száz éve hajtja itt álomra fejét. Belül vörös bársonybélés található, mely tökéletes kényelmet nyújt, bár erre koránt sincs annyi szüksége, mint gondolnánk. A bronz borítás igen sokba került, bár ez egyáltalán nem volt gond számára. Sebész, méghozzá legálisan. Ezzel a munkával elegendő pénzt tud szerezni mindig. Mellesleg már lopáshoz sem egy alkalommal folyamodott. A Mindenhatónak bármit szabad. Minden az Övé ezen a világon. És mivel ez a személy nem más, mint Hugo, bármikor kedve szerint elveheti azt, ami tetszik neki. Ehhez képest mindig fizet, mindenhol. Kisétált a pincehelyiségből, egyenesen fel az előszobába./

/Sötét árnyként suhant a fák közt, ahogy az a valami is, ami álmában megsebezte. Még mindig látta a tenyerén húzódó hosszú csíkot, melyből "élete" serkent elő. Vörösen csillogott a nap sugarai alatt, nem létező szemfogai már majd' bele sajdultak. Aztán mégis, mikor ajkai megkapták a hőn áhított folyadékot, nem az a finom zamat fogadta, melyet annyira várt. Csak a fémes íz, a fémes szag. Csupán egy halandó érzi ilyennek és Ő az volt. Két órával később sem tudta felfogni, hogy történhetett, miért pont ezt álmodta, de le akarta vezetni a feszültséget. Ki akarta adni magából minden elfojtott dühét, haragját, utálatát. Az undor késztette rá, hogy kimeneküljön a szabadba és a jeges fuvallat átsuhanva fején, szabad gondolatoknak adhasson helyet. Megtorpant s körül nézett. Egy pillanat erejéig még szemét is behunyta, félt, hogy az a tisztás fogadná, mely álmában. Helyette csak a fák sűrű, oszlopszerű sora tárult elé. Hatalmas alakokként magasodtak a férfi felé, aki kivillantva szemfogait, fintorba torzította arcát. Tenyerét végig húzta egy közel eső fa törzsén. Az érdes tapintásban ott volt az élet. Fogcsikorgatva kulcsolta kezeit a vaskos törzsre, majd egy hangosabb kiáltás mellett, izmait megfeszítve kicsavarta helyéről a növényt. Szörnyetegként, hatalmas erővel bíró szörnyetegként emelte magasba prédáját és hajította messzire. Csörömpölés hallatszott a távolból, ahova a fa megérkezett. Nem érdekelte, ha turisták járják útjukat az erdőben, vagy ha fajtársai vadásznak éppen. Ő Hugo Leacroix. Senki nem árthat Neki. Nem árt tudni, hogy fajtársai gyűlöletet éreznek csupán iránta. A többség nem szimpatizál vele jelleme s modora iránt egyaránt, ezért képesek olykor igen morbid módon kimutatni ellenszenvüket. Csonkítások, égetések, karó. Általában ezeket alkalmazzák, ha egy csoportjukon belüli vámpír nem képes uralkodni feltörő hatalmi vágyán, de Hugonak általában sikerül elkerülnie mindet. Több, mint két száz év alatt csupán egy heget nem volt képes elkerülni, azt sikerült valami folytán örökre hátába maratniuk. Egy alkalommal próbálták máglyán elégetni, de mindhiába. A férfi eszét s fizikai erejét kevés vámpír tudja fölülmúlni. Az a néhány pedig, aki mégis, nem igen próbálkozott a halálba küldeni. Az Öregeknek fontosabb dolguk is van annál, hogy egy csekély kétszáz évvel rendelkező vámpír sorsáról döntsenek. Rezzenéstelen arccal meredt a sötétben és hallott valamit. Szaladt. A vér illata azonnal megcsapta orrát, fülét a koppanó paták csiklandozták. Pillanatok alatt tért be a jószág elé, elkapva nyakát s kicsavarva azt. Az őz teteme ott hevert lábai előtt. Hugo megbabonázva nézte, majd letérdelt mellé. Ujjait bőrén keresztül, óvatosan a bordák alá csúsztatta. Már nem lélegzett, elpusztult. Csupán meleg vére jelezte, hogy alig pár perce vesztette életét. A férfi rámarkolt a vékony bordafalra és egészében tépte ki a helyéről. A fekete szempárban látta saját, eltorzult szörnyeteg-arcát. Dicsfény lobogott szemében, szemfogai megnyúlva kandikáltak ki ínyéből. Belepillantva a föltárt üregbe, ahol több belsőszerv is helyezkedett, szabad kezével nyúlt a vérbe. Ajkaihoz emelte s lenyalta onnan a nedűt. Bár nem találta oly finomnak és különlegesnek, mint egy halandó vérét, az, hogy ölhetett, boldoggá tette. És ez így volt mindig, mióta vámpírrá vált./

-- Hozott példa, egyik legjobb alkotásom. Remélem megfelel. -- Vámpír szemszögéből készült. -- 1105 szót tartalmaz --

Tetszett a példajátékod, végre bőven volt mit olvasnom. Nincs is más dolgom, mint hogy elfogadjalak!
Jó játékot!