Julia Flyte

~ 28(433) ~ vámpír ~ nő ~ Mila Kunis ~

Néha elgondolkozom azon, hogy a 21. század egy kicsit „gázos”, a divatőrület, a mobiltelefonok, internet... más téma sincs, mint a Facebook meg a myspace... persze én is regisztrált tag vagyok... régen az embereknek volt stílusuk, napjainkban nem tudnám ezt elmondani, de nyilván sokan beképzeltek. Nem is minősítenék senkit. Vannak előnyei a halandóságnak is, a pillanat öröme, az, hogy semmi sem tart örökké és ez rákényszerít, hogy a mában éljünk, a halhatatlannak ez nem adatik meg. Az a bizonyos pillanat akár örökké is tarthat... de a legtöbb esetben nem. Vagyis én így tapasztaltam.
Amikor Johnt megismertem, nem tudtam ő ki vagy mi. Aljasul elcsábított, persze én a bájolásról mit sem tudtam, tényleg azt hittem, hogy valódi érzéseket táplálok iránta. Egyszercsak eltűnt, elbúcsúzott, de nem isndokolta meg, csak úgy elment, azt mondta örökké szeretni fog.
Férjhez mentem, ill. férjhez adtak egy unalmas, ronda, visszataszító alakhoz. Nem érdekelt, mert Johnt szerettem és úgy gondoltam, ha az övé nem lehetek, teljesen mindegy, kivel házasodok vagy hálok. Valami bajom volt, akkor még nem tudták, hogy mi, de én úgy gondolom – az orvosi szaklapokat olvasgatva – valószínűleg túl sűrű volt a vérem és ez miatt nem estem soha teherbe. A férjem szégyellt engem, így inkább sok időt töltött házon kívül, hogy az emberek azt gondolják azért nincs gyermekünk, mert ő nincs itthon. Mondanom sem kell, nem töltötte magányosan az éjszakáit míg távol volt.
A 28-adik születésnapomon bált rendezett nekem, mint minden évben „az én kis feleségemnek”. Utáltam őt, de jól éltem mellette. Gazdag volt és megvett nekem mindent, amire csak vágytam, mert azt hitte ezzel valamilyen befolyással lehet a gyermekáldásra. Tévedett. A bálon a férjem odavezetett egy úriemberhez és azt mondta „meglepetéééés! Nézd, kit fújt erre a keleti szél!”
John volt az. Az én Johnom. A férjem egy „útja” során ismerte meg, és mikor a családról beszélgettek, elárulta a felesége nevét, így derült ki, hogy közös ismerősük vagyok. John pontosan ugyanúgí nézett ki, mint 13 évvel ezelőtt, mikor utoljára láttam, meg is döbbentem, de ez az érzés elhalványult a viszontlátás öröme mellett. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem tehettem.
John nagyon udvarias volt mindenkivel, kezet csókolt a hölgyeknek, kezet fogott az urakkal. Néhány pillantást váltottunk, mire kimentem a teremből, ő pedig követett fel a szobámig. Ahogy becsukta magunk mögött az ajtót egy szót sem szólt, csak megcskolt és vetkőztetni kezdett. Én sem szóltam semmit, hisz hányszor képzeltem már el ezt. Magányos éjszakáimon csak rá tudtam gondolni, csak erre a férfira, akibe egész eddigi életemben szerelmes voltam. Akkor éjjel szeretkeztünk és az volt addigi életem legboldogabb éjszakája.
Reggel felébredtem és még mindig ott volt. Ott feküdt mellettem. El sem hittem. Attól féltem, hogy eltűnik megint, ahogy azt 15 éves koromban tette. Előző éjjel félve aludtam el. De nem csalódtam. Olyan édesen és kedvesen senki más nem tud aludni, mint ő. Csendben néztem, ahogy aprókat szuszog, mint egy kisgyermek. Közel már az ébredés.
Mikor felébredt, kitörte a nyakam...
Ugyanúgy az ágyamban ébredtem, mintha csak megismétlődtek volna a reggel történtek. Ott volt mellettem John, aludt az ágyban, minden pontosan ugyanúgy. Nyugtáztam magamban, hogy az egész csak rossz álom volt arról, hogy meggyilkolt engem. Hogy is gondolhattam ezt? Hisz szeretjük egymást. Megnyugodtam, mellé telepedtem, egész közel és néztem ahogy alszik. De amikor felébredt azt kérdezte, fáj-e még a nakam...
Meggyűlöltem őt, azért ami és azért, amit velem tett. Számkivetett lettem, halott ember, úgy is éreztem magam. Semmi erkölcs nem maradt bennem, ahogy felnyársaltam a szegény, ártatlan parasztokat. Egész családokat irtottunk ki így együtt. Ahogy átváltoztam eszembe jutott minden, amit tett, elbájolt, itatott a véréből 15 évesen és 28 évesen is csalódnom kellett a valóságban. Befolyásolt, hogy szeressem. De úgy gondolom azért tette, mert ő szeretett, vagyis mindig azt mondta ezért tette, hogy örökké együtt maradjunk. Én nem éreztem iránta semmit, csak némi kötödést, mivel egyedül maradtam, másra nem számíthattam csak rá.
Egy reggelen karót döftem a szívébe és elástam jó mélyre. Egész elkövetkező életemben kísérteni fog. Bárcsak halandó maradtam volna. Igaz féltem a haláltól, mint mindenki, de a halhatatlanság sokkal rosszabb, mindenki akit szerettem meghalt vagy én öltem meg őket, mert nem tudtam uralkodni magamon. Hiába mosom a kezeim, örökké véresek maradnak. A kiltott életek kerszetjét hordozom magammal az örökkévalóságig.
Tükörbe nézek és megállapítom, hogy ahhoz képest, hogy 433 éves vagyok, egész jól tartom magam. Miután ez megállapítást nyert a következő egy percben csak magamat nézem, belebámulok a szemembe és elsírom magam.