Mimosa Harris

~ Mimosa Linnie Harris ~
"Őszintének lenni veszélyes, hacsak nem vagyok elég hülye hozzá."
~ 89 - 19 ~ vámpír ~ nő ~ ashley benson ~

once upon a time...

1941. március 25; péntek

Kihűlt testem ernyedten simul bele a puha, a betegek számára felállított ágyba. Felszakadt sebek díszítik tejfehér bőrömet, míg alatta az eltört csontjaim sajognak. Eltaláltak. Nem is értem, hogy voltam képes közel merészkedni ahhoz a területhez, amiről biztosan tudtam, halálra van ítélve. Nem értem… Talán az érzelmek befolyásolhatták tetteimet, hisz mindenegyes emlék ahhoz a bizonyos házhoz köthető, ahol életem jelentős részét leéltem. De már teljesen mindegy; tudom és érzem, hogy hamarosan a Menny vagy a Pokol kénköves kapuja előtt fogok állni arra várván, mikor kapom meg kiérdemelt "jutalmam".

- Azt hiszem… azt hiszem, itt az ideje a búcsúzkodásnak… - Sós könnycseppek marták szemeimet, s a már bekötözött, lekezelt sebeim újra erős fájdalmat lövelltnek testembe. Jules arca kifehéredett, ahogy az előző mondat elhagyta ajkaimat. Felegyenesedett az ágyamon, és ha jól olvastam le az arcáról, a jelenlegi helyzetet mérlegelte.
- Nem, nem, nem! Nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen elengedlek. Majd megtalálom, megtaláljuk a módját annak, hogy felépülj. – Vakreményeket ébresztett bennem. A bombázás után teljesen kiveszett belőlem minden csalfa remény. Még erre a pár órára is áldásként tekintek, hiszen ha akár tizenöt méterrel közelebb tartózkodok a házhoz, azon nyomban meghalok.
Szerettem volna még valamit búcsúzóul mondani Jules-nek mielőtt végleg itt hagyom a már így is haldokló Földet, de mikor összeszedtem volna erőmet, hirtelen elsötétült előttem minden. Még láttam a fiú megrémült arcát, aki a bal csuklóját az ajkai felé húzta, s mélyen megharapta azt, majd a vállamnál fogva szorosan magához ölelt. Ekkor éreztem utoljára mámorító illatát.
Nem tudom, hogyan vannak vele az emberek, de amikor például a halálról beszélek valamelyik ismerősömmel, akkor valami olyasfajta helyre gondolok, mint egy mai szoba azzal a kivétellel, hogy ennek a falai a végtelenségig nyúlnak, nincs fedele és a közepén pedig egy hatalmas pult van, ahol egy szakállas ember (?) tereli a helyes út felé a kósza lelkeket. Ehelyett egy fekete lyukat kapok, hol az égadta világon egyetlen teremtmény sincs… Biztosan jó helyen járok?

Pár perc múltán fény szűrődött a látóterembe, s - mikor már tisztán láttam – döbbentem rá arra, hogy ismét a hőn szeretett földemen vagyok. Igaz, nem abban a sátorban, ahol temérdeknyi sebesült feküdt, hanem egy sokkal otthonosabb és szerethetőbb kunyhóban valahol az erdőben. Ezek szerint, egy kis ideig kómában lehettem.
- Hol vagyok? – Inkább csak magamnak tettem fel a kérdést, hisz’ ha jól láttam, senki nem volt benn a szobában rajtam kívül.
- Nálam, vagyis inkább az ideiglenes otthonomban. – Jules a szemközti szobából jött ki. Ruháit vér és sármaradványok áztatták. Ez pedig megmagyarázza, miként is kerültem ide. – Mond csak, hogy érzed magad?
Amikor megkérdezte tőlem a kérdést, gondolkodóba estem. Az, az igazság, hogy nem érzek semmilyen fájdalmat sem a bőrömön, sem alatta.
- Jól, nagyon jól! – Érzékeim egyik pillanattól a másikra felélénkültek. Úgy hallottam a közel harmincméternyire lévő patakot folydogálni, mintha csak az ablak alatt lenne. A torkom pedig egyfolytában kapart, éhes voltam. Ledobtam magamról a pokrócot, majd felálltam. Elindultam volna valami étel után nézni, de Jules elém ugrott, megfogta a két vállamat és a megpróbált visszatartani.
- Figyelj, valamit el kell mondanom neked! A minap, amikor a házatokat bombázás ért a sugárzás miatt meg kellett volna halnod. Viszont attól a vámpírvértől, amit a szervezetedbe juttattam, a tested kivédte az őt ért támadásokat. Ez csak egy kis ideig biztosította neked az életben maradást, hisz’ csak az egynegyed részed tudott regenerálódni. Később, a sátorban hoztam meg a végleges döntést, miszerint kénytelen leszek téged is megtenni az éjszaka teremtményévé. Az érzelmeim befolyásolták tetteimet… Sajnálom! – Egy kis ideig még emésztgettem a dolgokat, míg meg nem értettem őket. Vámpír?! Hah, azt hittem, ők csak a Bram Stoker-féle Drakulás regényekben elevenedik meg, nem pedig a valóságban.
Lábaim meginogtak, le kellett ülnöm a kanapéba, hogy ne essek össze az engem ért dolgoktól. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy belőlem is egy ilyen… ilyen szörnyeteg lett.
- Akkor akár hamuvá is válhatok a Nap által? És mostantól kezdve csak véren kell élnem? – Próbáltam megtörni a csendet azzal, hogy felteszem az ostoba kérdéseimet.
Jules a kérdéseimre válaszolván kétszer bólintott, majd ismét beszélni kezdett.
- Igazából még mindig van választásod: ha megölsz egy embert és annak kiszívod minden vérét, vámpírrá válhatsz, ha nem, akkor meghalsz. – Hirtelen nem tudtam, mit is kellene válaszolnom. Nincs semmi, ami ide kötne – mármint az emberekhez -, se család, se barát. Egyedül csak Jules-t ismertem; rá mindig is számíthattam az óta, amióta összeismerkedtem vele.
Nem mondtam semmit sem. Szemeimet behunytam és az érzékeimre hagyatkozva fülelni kezdtem. Próbáltam kiszúrni egy ember szívdobogását itt a közelben, majd kisvártatva meg is hallottam. Kibújtam a fiú szoros öleléséből, az ajtóhoz szaladtam, s szélsebesen az emberemhez igyekeztem. Alig pár percbe telt, mire hozzáértem. A Hold fénye megvilágította az arcát és csak ekkor láttam, hogy ő egy fiatal katona, aki talán az ellenség elől menekül. Ösztöneim irányítottak és azonnal rávetettem magamat. Lábaimat összekulcsoltam dereka felett, ő pedig a lökettől a hátára esett. Két kezemmel széttéptem a jobb oldalán az egyenruháját, a kezeimmel kitámasztottam a nyakát, a fogaimmal átharaptam az ütőerét, s szívni kezdtem a vérét. Hirtelen adrenalin löket áramlott szét a testemben, agyam egyik fele pedig mindvégig azt sugallta: még, még, még!

Nagyon jól összehozott karakterlap, gratulálok. elfogadva! Foglalj avatárt, aztán nyomás játszani