~ Park ~

.

Chris

Ahogy jöttem el a kiadótól egyre inkább kezdtem felfogni, hogy tényleg megjelentetik majd a könyvemet. Egy hobbiírónak ez nagy öröm és egy hivatásos írónak - mint nekem - nagyobb öröm, mint bármi más. Egy sikátoron keresztül vezetett hazafelé az út, szóval nyugodtan ugrálhattam örömömben, anélkül, hogy bárki észrevenné. Bár már a huszonhatodik életévemet nyomom, néha még mindig úgy érzem magam, mintha csak tizenhét lennék. És őszintén szólva úgy is viselkedek. Végül is mi ebben a rossz? Semmi. Sőt még jó is, hogy bár hat éve akaratlanul is megöltem valakit, aki a szívemhez közel áll, most mégis tudok felszabadult és boldog lenni. Persze a bűntudat valószínűleg egész életem során végigkísér majd.
De most nem akartam ezen agyalni. Ugyanis ma meglehetősen jó napom volt, a hátralevő része pedig még jobb lesz. Annyira jól sikerült a túllépésem, hogy új kiszemeltem is lett, sőt már teljesen rendben mennek a dolgok, nyugodt és boldog párkapcsolatban élek. Viszont az érdekes az egészben, hogy a párom, név szerint Chris, történetesen vámpír. És a vámpírok meg a magamfajták sosem voltak puszipajtások. Persze hallottam egy-két vámpír-vérfarkas szerelmi történetet, de annyira lehetetlennek tűnt. És mintha csak a sors iróniája csapott volna le, most pont egy vámpír a párom. Pedig volt idő, amikor kifejezettem utáltam őket. Most már csak azokat a "szúnyogokat" utálom, akik okot adnak rá. Példának okáért ott vannak a kegyetlenül gyilkoló vérszopók. Mit élveznek ebben? Az rendben van, hogy ilyen a természetük, hiszen a magamfajták is ilyenek teliholdkor, de azért feltűnősködniük mégsem kéne. Mert ha az emberek rájönnek a vámpírok létezésére, akkor előbb vagy utóbb, de felmerül bennük, hogy ha azok léteznek, akkor más természetfeletti lények is vannak. Akkor pedig kitörne a világbotrány és mindenki kedve szerint kezdené el üldözni azt a fajt, amelyik a legkevésbé szimpatikus neki. Hiszen a késő-középkorban a boszorkányégetés volt a "divat", a 18. században pedig mindenki vámpírra vadászott. Vérfarkasokat még nem üldöztek, de ki tudja, mikor jön el az ideje?
Ezen és ehhez hasonló gondolatok járkáltak a fejemben, miközben lassan haladtam a park felé, a megbeszélt találkahelyre. Nem is tartott sokáig, mire megláttam Chris-t ott ülni egy padon. Pont háttal volt nekem, ezért gondoltam, hogy meglepem. Mögé lopóztam és hátulról befogtam a szemét, majd vártam, hogy kitalálja, ki vagyok. Biztos voltam benne, hogy eltalálja, hiszen olyan parfüm van rajtam, amiről mindig meg lehet ismerni. Egy alig ismert, de nagyon jó illatú francia parfüm. Csodálkoznék azon, ha bárki más ismerné rajtam kívül.

Marion

Rossz úton jártam. Sokszor ártatlan embereket öltem meg, emberek vérét szívtam ki az utolsó cseppig, majd egyszerűen csak arrébb dobtam őket, mint egy rongyot. Nem láttam a kiutat, de megtörtént a csoda.
Egy hónappal ezelőtt megismertem Marion-t és szinte azonnal beleszerettem. Sohasem gondoltam volna, hogy én valaha még szeretni fogok valakit. Azt gondoltam, hogy egy vámpír megérdemli a sorsát, vagyis örökre egyedül kell lennie. Hiszen a vámpírok gonosz lények, embereket ölnek.
Nem sokkal a Mystic Fallsba való költözésem után ismertem őt meg. Eszem ágában sem volt őt megigézni vagy bármivel rávenni, hogy akarjon engem. Bár ez nem is ment volna, hiszen ő egy vérfarkas. Ettől csak még szebb az egész dolog. A vérfarkasok és a vámpírok ősi ellenségei egymásnak. De mi mégis együtt vagyunk és boldogan. Sohasem szerettem még ennyire valakit. Amikor nem vele vagyok úgy érzem, hogy nem is létezem.
Talán megérdemlem, hogy boldog legyek. Néha belegondoltam, milyen lett volna, ha annak idején nem változunk vámpírrá. Talán egy normális és boldog életet élhettem volna, mint egy ember. Az elmúlt 3000 évben nem voltam még ilyen boldog, mint most. Úgy érzem, hogy megtaláltam azt a nőt, akivel igazán boldog lehetek. És ő volt az, aki miatt ki tudtam jönni a fényre. Megmutatta, hogy igenis képes vagyok a szerelemre.
A parkban beszéltük meg, hogy találkozunk. Marion ma ment el a könyvkiadóhoz, hogy tárgyaljon a könyve kiadásáról. Remélem, hogy sikerült meggyőznie a kiadót. Tudom, hogy ez milyen sokat jelent neki. Egy ideig csak sétálgattam a parkban, majd leültem az egyik padra és a szaladgáló kisgyerekeket néztem. Ez az egyik legrosszabb dolog abban, ha valaki vámpír. Nem lehet gyereke, nem lehet családja. Ez mindig elszomorít, ahogy most is. Egyik könnycsepp után következett a másik.
Hirtelen valaki hátulról befogta a szememet. Persze azonnal felismertem, hogy Marion az. Nem csak a parfümje miatt. Az érintése, bőrének puhasága semmihez sem fogható. Elmosolyodtam, majd a következő pillanatban, szorosan magamhoz öleltem. Nem akartam, hogy könnyeket lásson az arcomon, de ezt úgy sem kerülhetem el. Miután kibontakoztam az ölelésből megcsókoltam, majd rámosolyogtam.
-Na, hogy sikerült?-kérdeztem érdeklődve. Jelenleg ez volt a legfontosabb, nem pedig az én problémáim. Persze neki biztos az, de nem akartam, hogy így lásson. Egy férfi nem sírhat. Főleg egy vámpír, aki mellesleg 3000 éves.

Sejtésem beigazolódott és azonnal felismert, persze tudtam, hogy így lesz. Rögtön felállt, majd átölelt és megcsókolt. Ezután elmosolyodott, de mintha szomorúságot láttam volna a szemében. Rá is akartam kérdezni, hogy mi történt, de ő azonnal előjött a "hogy sikerült?" kérdéssel.
- Hát... - mondtam miközben úgy tettem, mint aki szomorú, és lebiggyesztettem a számat. De mielőtt kimondhatta volna azt a bizonyos "sajnálom" szót, ismét megszólaltam.
- Nagyon úgy tűnik, hogy ki fogják adni! - szólaltam meg ismét és egy vidám vigyor ült ki az arcomra. Hagytam egy kis időt, hogy helyettem is örüljön. Nem akarom most rögtön elrontani a kedvét azzal, hogy rákérdezek, mi baja van. Mert látom, hogy nincs a legvidámabb hangulatban, még ha próbálja is palástolni.
- De térjünk át rád... Látom, hogy nyomaszt valami, mi történt? - kérdeztem aggódva és jobb kezemmel végigsimítottam az arcán. Nem szeretem, ha valaki olyan szomorkodik, akit szeretek. Mindig is törődtem másokkal, hűséges voltam hozzájuk és így farkasként ezek a tulajdonságok mintha felerősödtek volna. Nem hiába mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja. Jó, én nem vagyok kutya, csak vérfarkas, de ez semmit nem változtat a dolgokon. Ugyanúgy ragaszkodom a szeretteimhez, a világért sem lennék képes elárulni őket. Viszont a legtöbben sajnos ki szokták használni a fajtám ezen tulajdonságait: a bizalmunkba férkőznek és a hűségérzetünk miatt szinte mindent megcsinálunk, amit tőlünk kérnek. Szerencsére engem nem lehet ilyen könnyen átejteni, mert alaposan megválogatom, hogy kiben bízzak meg és kiben nem.
Chrisben pedig teljes mértékben megbízom, tudom, hogy soha nem ejtene át. Bár néha van egy olyan érzésem, hogy egy nagy titkot rejteget, de be kell vallanom, hogy én sem voltam teljesen őszinte vele. Nem hazudtam, inkább csak elhallgattam valamit. Elhallgattam, hogy lett belőlem farkas. És mindenki jól tudja, hogy ha farkas vérvonalba is született valaki, gyilkolnia kell ahhoz, hogy végleg az legyen. Én pedig - köszönhetően heves vérmérsékletemnek - véletlenül végeztem a vőlegényemmel.
Tudom, hogy Christ ha akarnám se tudnám megölni, de nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam emiatt. Ezért igyekszem a múltam ezen részét mindenki előtt titokban tartani.
Miközben arra vártam, hogy válaszoljon a kérdésemre, elmondja mi történt, végigfutott az agyamon még pár dolog. Velem soha senki nem törődött még ennyire, végre van valaki, aki tényleg megért. Persze ott van még az anyám is, de ő sem vette a fáradságot, hogy idejöjjön Párizsból és átsegítsen a nehézségeken. Pedig ő is pontosan tudja, min megyek keresztül, elvégre ő is "végleges" farkas, ő is ölt már meg valakit és ő is megélte már az első teliholdat.
Talán kicsit önző dolog is tőlem, hogy így ki akarom sajátítani az anyámat, de szerintem ez jogos önzőség. Ő az édesanyám, az a dolga, hogy törődjön velem. Én mindig mindent megadtam neki, amit gyermek megadhat az anyjának. Ő is mindent megadott egy darabig. Viszont amikor farkas lett belőlem, hirtelen tartózkodóbb lett a magatartása velem szemben, ahelyett, hogy együtt érezne. Csak annyit mondott, hogy mostantól új életet kell kezdjek és hogy ennek érdekében menjek el messzire Párizsból mert csak még jobban fájnának az emlékek, ha maradnék. Én meg eljöttem Mystic Falls-ba és reménykedtem, hogy követ, de nem...
Viszont, mint már mondtam, Chris megértő lélek és törődik velem, igazán szeret. És teljes mértékben megérdemli, hogy ezt visszakapja tőlem.

Szinte biztos voltam benne, hogy azt fogja csinálni amit gondolok. Először próbált úgy tenni, mintha nem sikerült volna, de végül vigyorogva elmondta, hogy ki fogják adni a könyvét. Ez örömmel töltött el engem is. Örültem, hogy végre elérte amit akart és kiadják a könyvét.
-Mondtam én! Este megünnepeljük! - mondtam mosolyogva és egy puszit nyomtam a homlokára.
Persze szinte rögtön rájött, hogy valami nincs rendben nálam és szinte azonnal rá is kérdezett. Tudtam, hogy ezeket a kérdéseket nem kerülhetem el. Jó, persze érhető hiszen aggódik értem, ahogy én is őérte.
Kezével végigsimított az arcomon, ami nagyon jól esett. Nincs annál jobb érzés, mint amikor tudom, hogy törődnek velem. Megfogtam a kezét és leültünk a padra. Nem terveztem meg előre, hogy mit fogok mondani. Úgy hiszem, hogy nincs is rá szükség, mert meg fogja érteni.
-3000 évvel ezelőtt én is úgy éltem, mint bármelyik másik ember. A családunk boldog volt együtt, soha nem veszekedtünk, békében éltünk, szerettük egymást. Volt egy nő, akit feleségül akartam venni és azt akartam, hogy gyerekeink legyenek. De ez nem valósult meg. Átváltoztunk vérszomjas szörnyetegekké. Megöltem őt és véget ért mindaz amiért addig éltem. Te nem vagy szörnyeteg. Neked élned kell. Mellettem nem tudsz teljes értékű életet élni. Mellettem sosem lehetnek majd gyerekeid. Nekem ez volt minden vágyam, de szertefoszlott. És nem akarom, hogy veled is ez történjen. Neked van választási lehetőséged, de nekem nem volt. Azt szeretném, hogy élj!- mondtam. Azt hiszem, hogy mindent kiadtam magamból. Ennyire vagyok képes, kifogytam a szavakból. De azt hiszem, hogy így is megértette, amit közölni akartam vele.
Láttam rajta, hogy egy kicsit talán megérintette az, amit mondtam neki. Erősebben szorítottam a kezét, hogy csillapítsam sajátom remegését. Én csak a legjobbat szeretném neki és ezt ő is pontosan tudja. Féltem őt, mert neki lehetősége van jobb életet élni. Persze nagyon szeretem őt, de nem vehetem el tőle a lehetőségeit, nem használhatom ki.
-Neked kell döntened. De azt tudnod kell, hogy mindennél fontosabb vagy nekem. Szeretlek!-mondtam szinte suttogva. Akárhogy is dönt, én tiszteletben fogom tartani. Ha el akar menni, akkor elmehet, nem állok az útjába.

Miután megkérdeztem, mi a baj, megfogta a kezem és leültünk a padra. Ebből már tudtam, hogy hosszú lesz. És talán fájdalmas is. De nem szeretem ha rosszul érzi magát, ezért inkább rákérdeztem a gondjára, hátha tudok valahogy segíteni neki.
Miközben beszélt, a szavak egyre inkább kezdtek megérinteni és a végére már teljesen célba értek. Ledöbbentett, amit mondott. Igazából kicsit fájt is. Ne megbántott, nem arról van szó. Az fájt, hogy azt hiszi, nem hagy élni. Pedig ez nem igaz. Hiszen most élek igazán! Most élvezem az életet, azért mert ő itt van velem. Van velem valaki, aki törődő és szerető. Vagy ahogy azt a Bibliában említik: egy hozzám illő segítőtárs.
Erősebben szorította meg a kezem és rám hagyta a döntést. De én tudtam, hogy mit fogok válaszolni. Tudtam, hogy mit fogok, mert igazán szeretem őt és sosem hagynám cserben. Nem is értem, hogy fordulhatott meg a fejében az, hogy esetleg zavar engem az életem kiteljesedésében. Vettem egy nagy levegőt, majd kiadtam magamból mindazt, ami a fejemben kavargott.
- Ha azt hiszed, hogy téged csak egy akadálynak tartalak az életemben, akkor nagyon tévedsz. Mindennél jobban szeretlek, nem tudom szerettem-e előtte bárkit is ennyire. - tartottam egy kis szünetet - Tudok melletted rendesen élni és nem érdekel, milyen szörnyeteg voltál, vagy, vagy pedig leszel. Az igazi szerelem útjába semmi nem állhat. És ha a szerelemért csak annyit kell feláldoznom, hogy nem lesznek gyerekeim, ám legyen. Egyébként se lenne könnyű a terhesség, mert mi lenne teliholdakkor? Könnyedén elveszíthetném a gyermeket. - megint tartottam egy kis szünetet - És az, hogy te nem öregszel, engem nem zavar. Sőt, öreg koromra akár dicsekedhetnék is, hogy ilyen friss, fiatal párom van. - fejeztem be és a végére egy mosolyt is megeresztettem, nyugtatásképp.
- Szeretlek! - tettem hozzá és hosszasan megcsókoltam, s megöleltem, ezután pedig elengedtem. Tudnia kell, hogy bármikor számíthat rám. Igazából ha könyörgött is volna, hogy hagyjam el, akkor sem lettem volna rá képes. Az a hűség és ragaszkodás ami bennem van, nem múlik el csak úgy. Mondhatni ez is olyan farkasos dolog. Benne van a természetemben és személy szerint örülök is neki.
Miután ezen rövid gondolatok végigjártak a fejemben, Chris-re néztem és kedvesen elmosolyodtam.
- Most meg felejtsük ezt el és csináljuk úgy tovább a napot, mintha mi sem történt volna. Folytassuk a tervek szerint, mint két átlagos szerelmes, akik megtalálták a boldogságot. - jelentettem ki hirtelen és kérdőn néztem rá. Talán nyálasnak hangozhatott az, amit az előbb mondtam. Sőt, igazából az is volt. De egy dolog biztos: ha a párod igazán szeret, akkor minden hóbortodat megérti és elnézni, ha a szavaidból csak úgy csöpög a nyál. Emellett mindig kiáll melletted, örökké szeret. Persze nem tudhatom, hogy a halálom után mi lesz Chrissel, de amíg élek, addig is szeretném kiélvezni a társaságát. Önzőnek hangozhat amit mondtam, de rajta is látszik, hogy szeret. Szerelem, szerelem, szerelem... Mostanában alig telik el úgy nap, hogy ez a csodálatos és megfoghatatlan érzelem el ne fogna, eszembe ne jutna. A szerelem több, mint két ember, akik őszintén szeretik egymást. A szerelem önzetlenség, feltétel nélküli bizalom. Az igazi szerelem pedig kiolthatatlan, örökké égő láng. Mert az igazi szerelmet sosem lehet elfelejteni.
- És nézd el, ha nem fejezem ki magam elég költőien a szerelemmel kapcsolatban, de tudod gondolatban jobban ment. - mondtam felvont szemöldökkel és elmosolyodtam. Milyen igaz ez... Gondolatban valahogy sokkal jobban ki tudja magát fejezni az ember. És a gondolat nem csupán tényszerű dolgokból áll. A gondolat lehet érzelem is, és annak kifejezése. Ha itt tartunk, a gondolat lehet szerelem is.

Nagyon boldog voltam, amikor elmondta, hogy nem érdekli semmi, mert még sohasem szeretett ennyire senkit, mint most engem. Mindent feláldoz azért, mert szeret engem. És én is őt. Ennél csodálatosabb dolgot nem kívánhattam volna. Három évezrede élek, de még soha nem voltam ennyire boldog. Még soha nem éreztem ehhez fogható szerelmet valaki iránt. Úgy éreztem, hogy ha most meg kellene válnom tőle egyszerűen meghalnék. Egy lelketlen szörnyeteg lennék. Egy irányíthatatlan szörnyeteg, aki mindent és mindenkit elsöpör aki az útjába kerül. És nem akarom, hogy megint megtörténjen. Olyankor senki sem tud megállítani, sőt, még élvezem is azt, hogy tucatszámra ölhetem meg az embereket.
Marion megmutatta nekem, hogy mit jelent a szerelem valójában. Úgy érzem, mintha mindig is velem lett volna, mind a 3000 év alatt. Amikor vele vagyok minden gondom megszűnik létezni. Csak ő és én vagyunk. Van úgy, hogy órákig csak nézem őt, az angyalokénál is szebb arcát. A szemeiben folyton valami titokzatos tűz tükröződik vissza, valami vadság, valami, ami egyedi, talán csak a fajára jellemző.
Na és persze a mosolyát is imádom. Amikor valami rosszat csinál mindig megjelenik ajkain az a tipikus huncut vigyor.
A vámpírok tulajdonságai felerősödnek, amikor átváltoznak. Talán ezért vagyok én is ilyen, talán érzelmesnek mondható típus. Könnyen hibáztatom magamat olyan dolgok miatt is, amiről nem én tehetek.
-Én is szeretlek!- válaszoltam mosolyogva, miután megcsókolt. Jól esett ezt kimondani, mert tudtam, hogy ő is viszont szeret engem és nem érdekli, hogy mi vagyok és ennek milyen hátrányai vannak.
-A tervek szerint? Mit terveztél mára édesem?- kérdeztem huncut vigyorral és ajkaim gyengéden csókolták végig a nyakát, majd végül az ajkait.

Persze tudtam, hogy szándékosan félreérti majd amit mondok. Huncut vigyorral kérdezte meg, hogy mit terveztem kettőnknek és végigcsókolta a nyakam, majd a számhoz ért. Előbb kiélveztem a pillanatot és csak utána fogtam neki a színészkedésnek.
- Csak én érzem úgy, vagy tényleg rosszra gondolsz? - kérdeztem - Mert ha igen, akkor nagyon rossz kisfiú vagy. - tettem hozzá rosszalló tekintettel, mint aki tényleg haragszik rá. Eléggé ismertük már egymást ahhoz, hogy tudjuk, milyen helyzetekben kezd el a másik, úgymond színészkedni, így gondolom ezt a lépésemet előre kiszámította. De ezzel semmi baj nincsen, miért is lenne? Mindig is szerettem az ilyen "játékokat" mert véleményem szerint csak még színesebbé tudnak tenni egy kapcsolatot. Gondoljunk csak bele: egy unalmas pár mégis mi érdekeset csinál? Én elmondom: felkelnek, közösen megreggeliznek, ki-ki megy a maga dolgára, majd este hazaérnek és robot-szerűen lefekszenek egymással. És a robot-szerűen alatt azt értem, hogy csak úgy megszokásból. Ezek a napi tevékenységek rövid távon jók, de hosszú távon kihűlhet tőle egy kapcsolat. Nem azt mondom, hogy legyen minden nap különleges, de hetente legalább egyszer az egyik fél lepje meg valamivel a másikat. Nyugodt romantikával, vagy valami változatos napirenddel, esetleg egy kirándulással. Chris szerencsére egyszerűen nem engedi kihűlni a kapcsolatunkat. Egyikünk sem tud ráunni a másikra.
Mindezen gondolatok csupán alig pár másodperc alatt futottak végig a fejemben. Chris ölébe másztam és karjaimat a nyaka köré fontam, majd a füléhez hajoltam.
- Akarsz játszani valamit? - suttogtam érzéki hangon, majd gyengéden a fülcimpájába haraptam. Ezután mintha mi sem történt volna, kimásztam az öléből és visszaültem a padra.
- Persze lehet, hogy jobb ötlet lenne csak ülni itt , bámulni a földön mászkáló hangyasereget és talán beszélni is hozzájuk. - mondtam közömbös hangon, mintha hirtelen már nem érdekelne engem.
Kíváncsi vagyok, vajon meddig bírja a színjátékot. És ahogy őt ismerem, türelmetlenebb, mint én. Mindig ő törik meg előbb, ami mondjuk természetes, hiszen mégis csak férfiból van.
Emberként is nagyon heves vérmérsékletű voltam, de farkasként ez a tulajdonságom felerősödött, így a szélsőséges érzelmeim gyakrabban jönnek elő és még szélsőségesebbek mint valaha. Csak nézőpont kérdése, hogy ez rossz-e, vagy jó. Többnyire szerencsére jó, mert gyakrabban vagyok szenvedélyes, mint irtó dühös. Viszont ha dühös vagyok, akkor szerintem egy várost is képes lennék lerombolni. Vicces is lenne, ha Mystic Falls pont miattam gyúlna lángra és égne porig. Lehet, hogy gyújtogatónak kéne állnom? Inkább nem, túl sok macera jár a sok meneküléssel és bujdosással. Maradok inkább az, aki most vagyok. A boldog, dilis írónő, aki nem mellesleg egy farkas. Egy túl hiperaktív farkas.

-Édesem, te is tudod, hogy én sosem gondolok rosszra.- válaszoltam gonosz vigyorral. Imádtam ezt, amikor játszottunk egymással. Ezt egészen addig csináljuk, amíg valaki föl nem adja. És az általában én szoktam lenni, nekem valahogy hamarabb elfogy a türelmem, mint neki. Ezzel is egy kicsit feldobjuk a kapcsolatunkat. Legalább nem leszünk az a tipikus sablon pár, akik folyton ugyanazokat a dolgokat csinálják. Mindketten szeretjük a romantikus dolgokat és én személy szerint rengetek dolgot kiszoktam találni, amivel meglephetem Mariont. Ha ezt nem tennénk, akkor egy idő után talán már unalmassá válna a kapcsolatunk és annak nem lennének jók a hosszútávú következményei.
-Játszani?- kérdeztem mosolyogva -Nézd csak! Ott egy játszótér, ha gondolod elmehetünk oda és csúszdázhatunk, vagy esetleg homokozhatunk a gyerekekkel.- mondtam szinte már röhögve. Na persze tudtam, hogy nem pont erre gondolt, de ilyenkor szerettem idegesíteni egy kicsit, mert tudtam, hogy ilyenkor eljön a rosszabbik fele. Remélem azért nem fog darabokra szaggatni, ha hazaérünk. Vagy éppen össze vissza karmol, mert az is előfordult már.
-Mondjuk, mit szólnál hozzá, ha hazamennénk és csinálnánk egy gyertyafényes vacsorát utána pedig...- szünetet tartottam. -...szépen elmennél aludni.-mondtam rezzenéstelen arccal, amin én magam is csodálkoztam, mert belül gyakorlatilag már fetrengtem a röhögéstől. Tudtam, hogy ezzel most nagyon kihúztam a gyufát és nagyon megjárom, de most abszolút nem érdekelt. Imádtam szórakozni vele és azt hiszem, hogy ezzel most nagyon betaláltam. Nem szerette, ha megmondtam neki, hogy mit csináljon.
-Indulhatunk hölgyem?- kérdeztem,de meg sem vártam a válaszát, hanem felkaptam és az autó felé vettem vele az irányt.